Életünk során egészen korán találkozhatunk a zenével. A zene már megszületésünk előtt átjárja lénységünk.
Körbevesz minket, és puha takaróval ránk simul. Olyan érzés-hatásokat hordozhat magában, amik akár a messzi múltból érkezhetnek. Egy igazán távoli múltból.
Nem igazán emlékszünk azokra a dallamokra, amelyekkel életünk korai időszakában találkoztunk, de amikor a későbbiek során meghallunk egy zenei dallamot vagy egy akkordot, mégis sokszor érezzük úgy, hogy ismerjük, hogy valahol, valamikor hallottuk már.
Lehet, hogy a zenét meghatározó rezgések, illetve rezonanciák hozzák létre egész lénységünkben ezt a hatást, ami egy öntudatlanabb életszakaszban ivódik belénk, de sokszor nosztalgikus élményként hat ránk egy-egy „ismeretlen” dallam.
Tisztán emlékszem gyermekkoromból arra a pillanatra, amikor a zene először megérintette a lelkemet. Egész lényemet. Valamilyen csoda folytán tudatosult bennem ez az élmény.
Egészen kicsi voltam, amikor Schubert Bb dúr trióját meghallgathattam, és emlékszem, hogy „valami” megérintett. Nevezhetjük zenei hatásnak, katarzisnak, mágiának vagy akárminek, én egészen egyszerűen melegséget éreztem akkor. Olyan világ tárult elém azokban a pillanatokban, ahová onnantól kezdve mindig szerettem volna visszatérni.
Ez a tudat, hogy létezik egy „menedék”, ahová elvonulhatok, biztonsággal töltött el. Azóta is minden zenében ezt a melegséget keresem.
Mikor nagyobbacska lettem, elkezdtem figyelni az elém tárult zenei világot. Éltem Spanyolországban, Bolíviában, Paraguayban, és rengeteg helyre volt lehetőségem eljutni az életem során, és mindenhol, ahol megfordulhattam, tanulmányozni volt lehetőségem az emberi természet lelkületét és szellemiségét, valamint a természeti adottságok kisugárzását. Legfőképpen művészies értelemben, és azon belül is leginkább a zenén, a hangokon keresztül. Figyeltem és tanulmányoztam a különböző lelkületű zenei hangulatokat, ritmusokat, a különféle zenék nyelvezetét, a zenei kifejezések igen eltérő formáit, a hangszereket, az énekhangot, egyszóval magát a természetes hangot. A hang anyagát.
Sikerült közelebbről megismerkednem több különböző hangszerrel, az énekhanggal, a természetes és önbizalom-dús szublimált énekléssel, az őseredet-hang után kutató és tekintő hangszereléssel, és arra jöttem rá, hogy ebben a világban, a zene világában azonos nyelvet beszélnek; méghozzá a ZENE nyelvét.
Hamar felismertem, hogy a zene elsősorban ritmus. Ritmus és lüktetés. Élő és lendületes lüktetés. Méghozzá egy olyan lendület a hang-anyag éteri hullámain, amire akár „fel is lehet feküdni”.
Meggyőződésem, hogy ez a felcsendülő lendület ragadja magával az embert, mikor megérinti vagy megszólítja őt a művészies zene. Úgy gondolom, hogy a zene ebbéli megnyilvánulása képes „kiszakítani” bárkit a hétköznapi élet monotonitásából.
A dallam pedig? A zenei dallam a gondolat, ami a mondanivalót, a nosztalgiát, bizonyos értelemben a zenei tartalmat hordozza magában.
A gondolat mögött, illetve a gondolat mellett a zene másik oszlopfője, az érzés található. Az érzés, a szív, tulajdonképpen a Napfonat, amiről jelenlegi világunk gyakran megfeledkezik, legalább is nehezen vesz róla tudomást. (Pedig milyen áldásos volna, ha olykor döntéseket nem csak a fejével hozna meg az ember.)
Az érzés úgy képes megjelenni a zenei környezetben, mint több különböző hang egyszerre történő megszólalása során megszülető atmoszféra. Két különböző hang egyszerre történő megszólalása rendkívül kifejező jelleggel rendelkezhet, három különböző hang viszont már jellemábrázoló „erővel” bírhat.
Úgy érzem, hogy az akkordok, a zenei harmóniák a takaró, ami ránk simul, ami körbevesz bennünket, akár a levegő; egyértelművé vált számomra, hogy a harmóniák a zene azon szegmensét alkotják, ami közvetlenül a lelkünkre hat, és hangulat meghatározó és kifejező tulajdonsággal rendelkezik. Ennek következtében válhat a zenei szövet akár szomorúvá, vidámmá, feszültté, nyugodttá, és még sorolhatnánk a jelzőket. Minden, ami élő, de mégsem egyfajta.
Fotó: Szabó Róbert
Mint ahogy életünk sem „csak” a boldogságról vagy szomorúságról szól, a zene sem szólhat csak egy valamilyen lelkiállapotról, hiszen akkor elveszítené a természetből adódó jellegét. Azt a jelleget, amely mint ki- és belégzés ismerhető fel a világban.
Az emberi természet tulajdonképpen egy kisvilág a nagyvilágban, egy mikrokozmosz a makrokozmoszban. És ha megpróbálunk olykor befelé is figyelni, de úgy, hogy közben azért fel is tekintünk az Égre, akkor nagy megismerésre váró területek felé fordulhat tekintetünk. Amennyiben csak kifelé éljük életünk, akkor jóformán nem teszünk egyebet, minthogy tükrözzük a körülöttünk lévő világot.
A tükrözés persze hasznos dolog, nélkülözhetetlen, de saját magunk megtalálásához nem vezet el bennünket.
A földrész, ahová születünk és ahol élünk, a népcsoport, amibe születünk, az anyanyelv, melyet elsajátítunk, a szociális tér, ahol nevelkedhetünk, a kulturális és pedagógiai környezet, ahová kerülhetünk, stb., mind-mind meghatározó szerepet töltenek emberségességünk formálódásában.
A zene tulajdonképpen a ki- és belégzés adta egyensúlyi állapotra predesztinált érzékfeletti megnyilvánulás. Olyan művészet, amely a világrend része. A világrend hang-anyagának része, így túlmutat rajtunk embereken. Részünk a törekvés, hogy megtaláljuk a hozzá vezető utat. Ehhez azonban közeledésre van szükség. Közeledésre, alázatra és a mindenki és minden iránti tiszteletre. Így azt gondolom, hogy elmondható, hogy a zene tulajdonképpen mindnyájunké. Valamennyi élőlényé a mikro- és makrokozmoszban, és ennél fogva nem sajátítható ki.
A zeneelmélet, mint a zene nyelvének „helyességéért felelős” ember alkotta tudomány bizonyos értelemben nélkülözhetetlen ahhoz, tehát szükséges, hogy „rendet” teremthessünk, illetve rendet tarthassunk a zenei önkifejezés során. Az emberi zene önkifejezése során. De mindenképpen vigyáznunk kell az egyensúlyra.
Amennyiben túl sok a zeneelméleti megnyilvánulás a zenei matériában, és túlságosan megveti lábát a matematikai gondolkodás, illetve a materialista tudományosság a zene világában, akkor a zene elveszíti természetességét, lényegét, szubsztanciáját, őseredetét, tehát a világrendből adódó érzéki-érzékfeletti hatás-megnyilvánulását. Ennek következtében kibillenhet egyensúlyából, és mindaz, amiért a zenét valóban hallgatni és játszani-alkotni szeretjük, megszűnik létezni, kiüresedik, és lelketlenné és szellemtelenné, egyszóval fej-zenévé válik.
Életem során minden pillanatban arra próbálok törekedni, hogy a természet adta zenei egyensúlyt felismerhessem, megismerhessem, átélhessem, megélhessem és megtarthassam a közeledés filozófiájának, a valós tartalomnak, a tiszta formának és a lüktető folyam-forrásnak az eszmeiségén keresztül.
Sobre mí - (Rólam) (ESP)
Durante nuestra vida podemos llegar a conocer la música muy temprano. La música penetra nuestro cuerpo antes de nacer.
Él nos rodea y nos cubre con una manta suave. Puede llevar sentimientos que vienen del lejano pasado.
No recordamos las melodías que conocimos en los primeros días de nuestra vida, pero cuando después escuchamos una melodía musical, o un acorde, sin embargo lo sentimos muchas veces que lo conocemos de algún lugar y ya lo habíamos escuchado alguna vez.
No sé si las vibraciones que determinan la música son, o si las resonancias crean este efecto en nuestro cuerpo y alma, lo que nos entra, pero a menudo actúa como una experiencia nostálgica para una melodía desconocida.
Pero recuerdo claramente el momento, cuando la música tocó mi alma por primera vez. Por algún milagro, me di cuenta de esta experiencia.
Era bastante pequeño cuando escuché el trío de Schubert en Bb major por primera vez, y me afectó algo. Podríamos llamarlo un efecto musical, catarsis o lo que sea, simplemente sentí calor. Había un mundo frente a mí en el momento en el que siempre era bueno regresar.
En ese momento se abrió un mundo frente a mí, a donde siempre era bueno regresar. Esta conciencia de la existencia de un refugio, donde puedo jubilarme, se ha llenado de seguridad. Desde entonces, estoy buscando este calor en cada música.
Cuando crecí, comencé a prestar atención al mundo de la música que se abrió frente amí. Observé y estudié el estado de ánimo, los ritmos, el lenguaje, las diferentes formas de expresión musical.
Comencé a aprender más sobre instrumentos musicales, voces y me encontré con un idioma en este mundo; El lenguaje de la música. Empecé a entender que la música es ante todo un ritmo. Es un impulso en las olas de música, en cual incluso podemos "montarnos".
Este impulso nos lleva con si mismo, y saca al oyente de la vida cotidiana. La melodía es el pensamiento que lleva el mensaje, la nostalgia. Siento que los acordes son la manta o el agua que nos rodea. Es claramente parte de la música que afecta directamente a nuestra alma y tiene un poder decisivo. Puede ser triste, alegre, tensa, tranquila. Todo lo que está vivo, pero nunca una especie.
Como también nuestra vida tampoco se trata de la alegría o de la tristeza, la música tampoco puede tratarse solamente de un estado mental, porque según así no va tener equilibrio.
La teoría de la música, como la ciencia responsable de la corrección del lenguaje de la música, es indispensable para crear orden y mantener el orden en la autoexpresión musical.
Pero hay que tener cuidado con el equilibrio.
Si la teoría musical es demasiado y la ciencia de las matemáticas en el mundo de la música desprecia demasiado, la música pierde su efecto, supera su equilibrio y todo lo que amamos para escuchar música desaparece. Se pone vacía.
Durante mi trabajo me esfuerzo por reconocer y crear equilibrio.
